A Comói-tónál töltött harmadik napunkon Lenno városában barangoltunk, ahonnan a Villa Balbianello-hoz vezet az út – hacsak nem hajóval tervezi valaki a villa megközelítését. Ha azonban a szárazföldről, ahogy mi tettük, rögtön egy kellemes sétával indíthatunk, enyhe hegymenetben az épület felé. Az út kiépített, mivel egyéni rendezvény esetén autóval is megközelíthető a villa és annak kertje, a kilátás pedig a kapu felé haladva egyre fokozódik. A fákon átlátva elénk tárul a tó, ahogy közrefogják a hegyek, egyszerűen mesés látvány. Ebből nekünk egy picit kevesebb jutott, az esős időben ugyanis a pára megült a hegyek között, egy ponttól felfelé teljesen elfedve azokat. A kert azonban így is lélegzetelállító, ebben a párás időben kissé misztikus, így nem véletlen, hogy több filmjelenetet is forgattak már magában a kertben vagy épp az épületben.
A belső terek idegenvezetéssel, kisebb csoportokban bejárhatók, de lehetséges csak a kert látogatására jegyet váltani. A vezetés során több érdekességet is megtudhatunk a villa történetéről és tulajdonosairól, akik közül az utolsó, Guido Monzino, milánói üzletember végakaratában az államnak adományozta a villát, így adva lehetőséget ezzel a látogatóknak, hogy megcsodálhassák ezt a gyönyörű helyet. Egyetlen kikötése az volt, hogy a belső tereket és a kertet őrizzék meg olyannak, amilyen életében volt, ezért bútorai, személyes tárgyai és muzeális értékű hagyatéka ma is a villában található.
A következő napon elhagytuk a tavat, és visszaindultunk a tenger felé, Grado városába. Mivel délután érkeztünk, a város egy részét már csak esti fényekben láttuk, ami egyfelől nagyon hangulatos volt, másrészt viszont rájöttünk, hogy ez a hely többet rejt magában egy fél napnál, ezért maradtunk még egy plusz napot.
Nem bántuk meg, mivel nagyon kellemes, nyárvégi időben járhattuk be a város történelmi részeit, ami néhol egy filmdíszlethez hasonlított, és napsütésben sétálhattunk, kávézhattunk a tengerparton októberben. Ahogy a párás, mégis friss, tengerparti levegőt megízleltük, amint kiléptünk a szállodából…ez az érzés hiányozni fog, ezért remélem kitart addig az emléke, amíg újra ellátogatunk ide.
A hét utolsó napján szomorúan, de élményekkel telve indultunk haza, a naplementét pedig már a Balaton-partról néztük meg egy utolsó – már hazai – rövid megálló erejéig.
Hogy visszamegyünk-e később, akár az év más szakában, ebben biztos vagyok.
